Mitől évül el egy barátság?: egy szomorú történet a lelki társam elvesztéséről

Annával gyerekkorunkban nagyon gyakran találkoztunk. Egy általános iskolába, majd egy gimnáziumba jártunk: sülve-főve együtt voltunk, a házikat is párban oldottuk meg, mindig ugyanabba a fiúba szerettünk bele (és ezen nem vesztünk össze egyáltalán), megosztottuk az érzéseinket egymással, teljesen egy húron pendültünk. Kamaszkorunk szerelmei sem állhattak közénk: egymással beszéltük meg a problémáinkat, megvitattuk miért rémesek a férfiak, nem is emlékeztünk rá, melyikünk tapasztalta meg először a megcsalás és megcsalatás nehézségeit, a társas lét súlyosságát és súlytalanságát. Teljesen összeolvadt az életünk, a történeteink, de ettől egyikőnk sem vált hiteltelenné, sőt!: befejeztük egymás gondolatmenetét, mondatait.

Ha Anna rosszul érezte magát, én egy másik országból is megéreztem: ha szomorú volt, megfájdult a hasam vagy a hasogatott a fejem, ha lázas lett, elszomorodtam, ha jó kedvem volt éppen, Anna megfázása enyhült; a testünk és a lelkünk különös összeköttetésbe került a kapcsolatunk során. Nem értettem sohasem, mások hogy élhetnek igaz barátság nélkül, és még ennyi év után is meghat, ha Annáról beszélek, hogy milyen szoros viszony épült (mit épült, kövült!) kettőnk közt.

Talán érdekes, de a férjemet is gyakran hasonlítom hozzá: belelátom Anna kézmozdulatát, amikor levesz a szekrényről egy poharat, a nevetését, amikor elmondok egy béna viccet, ahogy az ajkait fölhúzza és megcsillan a fehérségük. A férjem és ő nagyon hasonló természet, talán ez az egyetlen dolog, ami megmaradt belőle, meg az emlékeim, amiket féltve őrzök róla.

Egyszer Anna kitalálta, hogy idézzünk szellemet. Leültünk a nagymamám nagykőrösi házának padlásszobájában, meggyújtottunk néhány gyertyát és füstölőt. Anna azt mondta, a Zambala füstölőt használjuk, mert a bőség barbár istenét kell megszólítanunk, hogy túlvilági hangot hallhassunk. Persze nem hallottunk semmit, és nem beszéltünk holt hódítók szellemeivel, viszont a füstölőnek nagyon jó illata volt, éreztem, hogy a testem föloldódik ebben az illatban, volt benne valami kísértetiesen távoli, meg persze a gyógynövények kesernyés íze.

Ilyen illatú ez az emlékem is, és az összes emlékem Annáról, nagyon szerette a füstölőket, minden karácsonyra azt kapott tőlem. A kedvence a Gyógyító Buddha volt, mert kék színű hengerben árulták, és nagyon tetszett neki, hogy a tartó hasonlít az égboltra, szerette azt képzelni, hogy apró emberkék laknak a dobozban, és lentről bámulnak fölfelé.

Különleges ember volt nekem, ilyen ember volt ő, érzékeny és lírai.

Mi okozta hát a barátságunk végét? Megbetegedett. Komoly autoimmun betegséget kapott el, a teste összement, a bőre kisebesedett. Ő maga pedig elveszítette azt a naiv bájt a létezéséből, amiről azt gondoltam, elemi tulajdonsága. Anna többé már nem volt Anna. Nem lengte már körül a füstölők szaga, nem beszélt ősi mesékről és istenekről nekem, nem akart már beszélni egyáltalán.

És a köztünk lévő, minket összekötő kapocs lassan bomlani kezdett.

A felnőtté válás szélén az ember gyorsan és sokat változik: én családot akartam, karriert építeni, békességben élni. Anna pedig egyáltalán nem akart semmit. Néha hallottam, hogy a piacon – kisváros lévén – róla beszélnek, mennyit fogyott megint, milyen botrányt csinált a templomban, a játszótéren. Kiült a főtérre és embereket szólított meg, pénzt kért tőlük. A papot majomnak nevezte a kápolna előtt. Tényleg botrányosan viselkedett.

Míg a városban éltem – később fölköltöztünk Budára – minden éjszaka gyújtottam egy füstölőt neki, és amíg le nem égett, csak rá gondoltam, rajta gondolkodtam. Elképzeltem, hogy Buddhával beszélgetek róla, amikor a Gyógyító Buddha füstölőt választottam. Kértem őt, hogy segítsen Annán, ha már gyógyító a neve, tegyen vele jót, szabadítsa föl a testét!

Persze ez nem volt ilyen egyszerű. Az élet ugyebár nem ilyen egyszerű.

És olyan könnyedén elszáll, ahogyan a füstölő füstje.